64. rész

* Louis szemszöge *

Két hét telt el a műtét óta és Jasmine már egy hete itthon van, a probléma csak az, hogy alig tud járkálni és a jobb térde már erősödik, de a bal nem. A jobb lábát már egész ügyesen használja, de a balt nem igazán tudja, ráadásul amióta hazajött, nem igazán beszélt. Persze nem lett néma, ritkán egy kicsit beszél, de nem az a vidám lány, aki kijött a gödörből, most valaki, aki lejjebb süllyedt és borzasztó így látni, de nem tudok mit tenni vele. Én már nem szeretem, rájöttem. Dani-val szeretnék lenni és nem tudok segíteni Jasmine-nek. 

Hirtelen Vicky nyitott be a szobámba sírva, mire ijedten ültem fel és Danielle odasietett hozzá. 

-   Minden rendben Vicky? - kérdezte tőle ijedten Dani. 

-   Úgy néz ki? - mutatott sírva az ajtó felé, majd egyszer csak mint aki összeesett, a földre huppant. - Marhára nincs rendben semmi! 

-   De mi történt? - kérdeztem. 

-   Elment! - kiabált rám zokogva. - Nem mondhatod, hogy normális, hogy már kettő és fél hete Jasmine csak úgy él, nem szól senkihez, maximum válaszolgat, általában bezárkózik és most meg egyedül Niall-nek mondta, hogy elmegy. 

-   De hova ment? - kérdezte tőle Dani. 

-   LA-be. - mondta sírva Vicky. - És Te vagy az egyetlen, aki még egy szót nem beszélt vele! - mutatott rám. 

-   És mit kéne tennem? - sóhajtottam. 

-   Minimum beszélni a fejével! - kiabált rám, majd mérgesen tolta el magától Danielle-t és felállt. - Tudom, hogy szarul esett, hogy itt hagyott! - nézett a szemembe. - Tudom, hogy emiatt nem beszélsz vele, Én láttam, hogy mennyire ramatyul voltál miatta és megértem, hogy haragszol rá! - mondta és letörölte a könnyeit, majd megnyugodott és leült mellém és a szemembe nézett. - Én is haragudtam rá. - sóhajtott. - Nagyon fájt, hogy itt hagyott és azt mondtuk, hogy kövesse az álmait, menjen! - mondta és oldalról halvány mosollyal megölelt. - Mert ez a dolga azoknak, akik szeretik Őt! Nem lehettünk annyira önzők! 

Én elmosolyodtam és magamhoz öleltem. 

-   Sose öleltél meg még. - mosolyogtam rá. 

-   Tudom. - súgta. - De ez a nyomorék nőszemély kihozza a gyenge oldalamat! - mondta és elmosolyodott. - Sírok és ölelkezek! 

-   Ez nem gyengeség, csak vannak érzéseid. - mosolyogtam rá, majd ellökött magától és felállt. 

-   Ez már túl nyálas. - mondta fintorral. - De Te azonnal menj utána! - bökött az ablak felé. 

-   De Én már nem szeretem Őt! - mondtam a szemébe nézve, aztán lesütöttem a szemem. 

Úgy éreztem, hogy hazudtam, de közben mégsem. 

-   Louis, azért ezt Te sem akarhatod! - nézett a szemembe. 

-   Jó, megyek. - bólintottam, majd felálltam. 

Lementem, majd felvettem a cipőmet és siettem a kocsimhoz. Bepattantam, majd siettem a reptérre.

* Jasmine szemszöge *

Valóban fogalmam nem volt róla, hogy mit is akarok. Miért akarok Én mindenképpen Los Angeles-be jutni, miért akarok eltávolodni Londontól, a várostól, ahol otthon éreztem magam. Bármennyire is szerettem Londont, most taszított. Fájt Louis-t Danielle-l látni, mégis örültem a boldogságának. Nem akartam, hogy szakítsanak miattam. Örültem volna neki, ha Louis újra szerelmet vall nekem, de rájöttem, hogy ilyen nem lesz. Ez is egy lehetőség volt. Ott volt a két lehetőség: szerelem, vagy karrier. És a karriert választottam, ami nem sikert hozott, csak hatalmas fájdalmat. Fizikai és lelki fájdalmat is. Otthagytam Louis-t egy munka miatt, amit feladtam. Végre boldog lehettem volna Louis-val, de nekem roppant fontos volt az az ajánlat. Pedig megígértem magamnak, hogy nem híres és sikeres akarok lenni, csak boldog. Valamint soha nem akartam megváltozni. A vidám, energikus lány akartam lenni, akit Jasmine-nek hívtam, aki valaha Én voltam, de megváltoztam. Rögtön a repülőúton Los Angeles-be és azóta megint megváltoztam. Az a lány lettem, aki önmaga ellentéte. Szinte alig beszél, folyamatosan keserű, semmiben nem talál boldogságot, semmi nem zavarja, csak sodródik az élettel és várja, hogy történjen valami csoda. 

Éppen a repülőtér mellett ültem egy padon, ugyanis fogalmam nem volt róla, hogy valóban jól döntök-e, ha megint elmegyek. És természetesen cigiztem, amit titokban megint elkezdtem. Csak bámultam ki a fejemből és már a gondolataim is eltűntek. Érzelemmentes pillantásom átsiklott mindenen és mindenkin, majd hirtelen egy autó fékezett le előttem, pontosan előttem és sajnos felismertem. 

Rögtön felpattantam, de azt elfelejtettem, hogy a bal térdem még mindig nagyon gyenge, így felszisszentem, de megindultam valamerre, de magam sem tudtam, merre kéne mennem. 

-   Jasmine, miért menekülsz el? - hallottam a hátam mögül az ismerős hangot. 

Nagyot sóhajtottam, miközben kifújtam a füstöt és felé fordultam, de nem szóltam egy szót sem. 

-   Sőt, nem is Jasmine menekül, mert ez itt nem Jasmine! - mutatott rám. - Nem érdekel, ha utálsz, csak okot akarok. 

Én szeretlek Te barom! Te utálsz engem! 

-   Miért nem beszélsz, miért fordultál ki önmagadból, miért menekülsz mindig?!

-   Mert nincs kinek és miért beszélnem, megváltoztam és a fájdalom elől menekülök. - soroltam. 

-   Úgy csinálsz kedves Jasmine, mintha nem miattad aggódna az egész ház! - mondta idegesen. - Nem tudom mi a bajod! Megértem, hogy fáj a lábad, azt is, hogy egyedül voltál, de most nem vagy! 

-   De igen. - mondtam halkan. 

-   Jasmine, nagyon sajnálom, de most kurvára nem tudlak sajnálni, mert Te hagytál itt! - kiabált rám teli torokból. - És igen, rohadtul fájt, hogy helyettem a karrieredet választottad és undorító, de örültem neki, hogy nem jött össze a táncikálás! Mert átgázoltál a barátaidon, rajtam, Deborah-n és valójában magadon is! 

-   Hogy lehetsz ennyire önző?! - sikítottam sírva. - Most komolyan bűntudatot akarsz kelteni bennem? Csak mert akkor elérted a célod! De ebből is kiderül, hogy nem szeretsz, hiszen soha a rohadt életben nem kívánnál fájdalmat annak, akit szeretsz! - mondtam sírva és a könnyeimet törölgettem. - Én például örülök annak, hogy boldogok vagytok és nem akarok bezavarni a kapcsolatodba! 

-   Én vagyok az önző?! - nevetett keserűen. - Az Te vagy csillagom!
Sírva indultam meg valamerre, amerre a lábam vitt, bár az leginkább semerre nem vitt!
-   Most komolyan, hova indulsz így? - mutatott rám.
-   Őszintén szólva, minél messzebb tőled! - kiabáltam rá.

* Louis szemszöge *

Hát nem, nem így terveztem ezt az egészet, viszont ideges lettem és ez sült ki belőle. Nagyon nehezemre esett hagyni Őt eltotyogni, de tudtam, hogy semmi mást nem tehetek, mert magamra haragítottam, így semmi esélyem arra, hogy velem hazajöjjön, csak ha elmondanám, hogy mennyire rossz ez nekem is. Nem arról van szó, hogy nem szeretem Danielle-t, mert az nem igaz. Egyszerűen teljesen máshogy tekintek a két lányra. Danielle az, aki kihozza belőlem a legjobb részemet, míg Jasmine az, aki a legrosszabbat is jónak tünteti fel és még azt is valahogy szereti. Nem tudom máshogy megfogalmazni, viszont azt se tudom, hogy melyik jobb. 

Miközben életem problémáin töprengtem, megláttam a lányt, aki miatt itt voltam. Csak néma csendben lépett elém és szó nélkül, halkan sírva megölelt. 

-   Sajnálom. - súgta szinte némán. 

Nem bírtam ki, hogy ne öleljem magamhoz. 

-   Ne sajnáld, tényleg önző voltam. - mondtam halkan, hiszen erre rájöttem. 

-   Nem. - rázta a fejét. - Tényleg nem kellett volna itt hagynom mindenkit, magamat is. 

-   Hazajössz? - kérdeztem halkan, mire bólintott. 

Én kinyitottam neki az ajtót, mire óvatosan beült, majd becsuktam, megkerültem az autót és Én is elfoglaltam a helyem. Először csöndben voltunk, majd Jas szólt hozzám. 

-   Igazad van, szánalmas vagyok. - sóhajtott és a fejét az ablaknak döntötte. 

-   Miért? - kérdeztem. 

-   Sajnáltatom magam, folyamatosan bőgök, mert itt hagytalak, miközben szerettelek, majd visszajövök és folytatom ezt, közben megműtenek, még többet sírok, megnémulok, majd szó szerint a volt barátom karjai között kötök ki. - csapott az combjára. - Egy igazi romantikus filmbe tökéletes lenne, csak akkor elkezdene zuhogni az eső, dugó lenne és valószínű megdugnál a hátsó ülésen. - magyarázta érzelemmentesen.
-   Teljesen megváltoztál, mi történt veled? - kérdeztem tőle sóhajtva.
-   Nem tudom. - sóhajtott, majd egy könnycsepp gurult le az arcán. - Vagy is tudom! - vágta rá. - Az, hogy szeretlek. - bukott ki belőle. - Itt hagytalak, pedig esküszöm, hogy mindennél jobban szeretlek. - mondta, majd sírva fakadt.
Nem tudtam mit mondani. A szívem mélyén szerettem, de valójában tudtam, hogy sose kezdhetjük újra. Talán túl hamar adtam fel ezt a reményt, de Én szerettem Danielle-t tiszta szívemből és ennek itt véget kellett vetnem. Nem játszhatok Jasmine érzelmeivel, sem a sajátjaimmal.
-   Jasmine, sajnálom, de már nem szeretlek. - mondta ridegen és mindennek véget vetettem egy pillanat alatt.
Úgy éreztem, helyesen döntök, hiszen nekünk már semmi jövőnk nem lett volna. Én komolyan szeretem Danielle-t és nem fogom eldobni Jasmine-ért, aki már egyszer itt hagyott.

* Jasmine szemszöge *

Fájt. Mindennél jobban fájt, de nem is értettem, hogyan hihettem az egész életet egy játéknak? Már nekem is fura volt, hogy mindig vidám voltam és rá kellett jönnöm végre, hogy nem egy tündérmesében élek. Végleg le kell mondanom a dolgokról. A húgom meghalt, az anyám könnyedén egyedül hagyott Londonban, apám sose jön haza, Louis megmentett, ugyanis egy kislány voltam. Egy kislány egyedül, aki csak sírt és sírt egyedül és legszívesebben most is ezt tenném, de fel kell nőnöm. Rá kell jönnöm, hogy egyedül kell megállnom a lábaimon. Nem lakhatok örökké a legjobb barátaimnál, nem várhatom el tőlük, hogy fuvarozzanak és azt sem, hogy mindig megmentsenek. 

-  Köszönöm. - nyögtem ki Louis-ra pillantva. 

-  Mit? - kérdezte értetlenül. 

-  Azt, hogy végre ráébresztettél, hogy sosem leszek hercegnő, sosem fogok felnőni, ha mindig valakitől elvárom, hogy vigyázzon rám! - néztem rá. - Normális munkát kell keresnem, el kell költöznöm és felnőnöm. 

-  Nem értelek. - nézett rám sóhajtva. - Hiszen a legjobb barátaid a srácok, minek költöznél külön? 

-  Louis, nem külön költözöm. - sóhajtottam. - Messze innen! Itt egy nagy gyerek vagyok! 

-  De mindig az leszel. - vágta rá. - Mármint így szeretünk! 

-  Nem Louis! - vágtam rá. - Felnőtt vagyok és rohadtul nem kell felügyelet nekem! 

Ahogy hazaértünk felmentem és elkezdtem gondolkozni hova költözhetnék. 

Felnéztem a netre és megtaláltam a tökéletes helyet: Mexikó. Jó, azért nevet nem változtatok, mint ahogy általában ezt a filmekben említik... 

Állást egy szállodában találtam egy bárban és nem messze tőle egy lakást is. Rögtön lefoglaltam mindkettőt, ami azzal járt, hogy holnap indulnom kell, de nem zavart. Minél hamarabb le akartam lépni. Csak gyorsan eltűnni Angliából, messzire. 

Már este elkezdtem pakolni és nem szóltam senkinek. Foglaltam jegyet egy éjjeli gépre és titokban minden fontos dolgomat összepakoltam. 

Éjjel pedig kiosontam, el a reptérre, felpakoltam magam és sírva néztem, ahogy elhaladunk a városból, amit eddig otthonomnak tekintettem. Az embereket elhagytam, akiket eddig családomnak tekintettem és a férfit, akibe szerelmes voltam. Valahogy minden porcikám visszahúzott hozzájuk, de tudtam, hogy helyesen döntök. Nem voltak itt a szüleim, hogy megmondják: "Kislányom fel kell nőnöd!", magamtól kellett rájönnöm és mindenkinek nehéz lehet elhagyni a szülőföldjét, viszont egyszer mindenki megteszi. Mert meg kell tennie. Ez az egyetlen út arra, hogy az ember valóban felnőjön és egyszer mindenki meglépi. Igen, a legnagyobb félelmem mindig az volt, hogy egyedül maradok, teljesen egyedül, de mindenkinek szembe kell néznie a félelmeivel ahhoz, hogy boldog legyen és eljött az Én időm!